TINTA madaras falinaptár - 2016

A naptárban 13 madár képe és leírása található. 

A naptárból mutatványt talál a TINTA Könyvkiadó Facebook-oldalán. 

A képeken látható madarak leírása 

Címlap ◊ Vörös vércse – Falco tinnunculus (Linné, 1758): Hangfestő latin faji neve ’kis csengő’, vagy Petőfi Sándor Az alföld című verséből idézve ’visító’ jelentésű (tinnere ’cseng, csilingel’). Az Alföldön tilinkómadár néven is ismerték. Lakatos Károly szerint „a vércse hangutánzó nevezet, (amely) a madár vercsegő szavától van származtatva.” A vércse gyakran lebeg egy helyben a magasban zsákmány után kutatva. Ez a szokása nem kerülte el a föld népének figyelmét: ez alapján nevezték szélverőnek, szélleljátszónak vagy éppenséggel szélbaszónak (Erdély). Magas városi épületek zugaiban, templomokon is költ, ahol télen is kitarthat. Többségük azonban vonuló madár. A kép vörös vércsepárt ábrázol (1. hím, 2. tojó). 

Január ◊ Cserregő nádiposzáta (1. és 3.) – Acrocephalus scirpaceus (Hermann, 1804): A nádirigó kicsinyített mása. Nevét tiri-tiri-tiri-cerr-cerr-cekk-szerű hangjáról kapta. Latin neve élőhelyére utal: ’kákalakó’ (scirpus ’káka’). A kisebb-nagyobb nádasok madara. Érdekes a poszáta madárnevünk etimológiája (szlovák psota ’nyomorúság; nyomorult teremtés’ > ’nyomorék, ügyetlen’). E kis termetű madarak ugyanis gyakori kakukkgazdák: a saját fiókáik helyett nevelt idegen poronty gyors növekedése mögött a mostohaszülők rohamosan eltörpülnek. A szó ezen jelentése mára visszaszorult. 

Énekes nádiposzáta (2. és 4.) – Acrocephalus palustris (Bechstein, 1798): Hangja nem cserregő, érdes, hanem dallamos, változatos, folyamatos, egyike a legszebb madárénekeknek. Latin neve szerint ’láplakó, mocsári’ (palus ’láp’). Árokpartokon, lápréteken, vízparti füzesekben telepszik meg. Kerüli a vízben álló növényzetet. Madarász Gyula füzi nádirigónak hívta. A nádiposzáták – az erdei poszátáktól (Sylvia) nevük egybeírásával megkülönböztetve – a nádszálakon kapaszkodva jellemzően feltartott fejjel énekelnek. Nemi nevük erre utal (acro- ’csúcs-’ + -cephalus ’-fejű’). Mind a cserregő, mind az énekes nádiposzáta vonuló faj (április, illetve május– szeptember), a telet Afrikában töltik. 

Február ◊ Vízirigó – Cinclus cinclus (Linné, 1758): Magyar nevét egybeírjuk, jelezve, hogy nem „igazi” rigóféle (Turdus). Hófehér „partedlijű”, tömzsi madárka. Az egyetlen vízi életmódot folytató énekesmadár. A víz az éltető eleme. A köves medrű, tiszta vizű, sebes folyású zuhatagos hegyi patakok, havasi tengerszemek lakója. Vöcsök módjára veti magát zsákmány után a jéghideg vízbe, a mederfenéken szaladgál, és szárnycsapásokkal úszik. Mindig alacsonyan a vízfolyás fölött repül, és közben hallatja fémesen csengő, a patak csobogásán is áthatoló dzitt hangját. Gyakran építi fészkét vízesés mögé, ilyenkor a vízfüggönyön is átrepül. Nyelvújítás kori neve: vízi buka (a bukik igéből). Népi nevei: vízi seregély (méretére utalva) és halászrigó (Székelyföldön). Legritkább fészkelőink közé tartozik. A Kárpátokban költ. Norvégia nemzeti madara. A képen szikla mögött egy barna vízirigó (Cinclus pallasii) látszik, amely ázsiai faj. 

Március ◊ Vörhenyes egerészölyv – Buteo buteo vulpinus (Gloger, 1833), Egerészölyv – Buteo buteo (Linné, 1758): Az egerészölyv közepes termetű ragadozó madár. Hasznos voltát a neve is elárulja: főként rágcsálókkal táplálkozik. A török eredetű, szintén hangutánzónak tartott ölyv madárnevünknek a régiségben igen sok alakváltozata előfordult (hülü, ölyü, ölv, ölű stb.). A solymászatban e név alatt korábban a héját értették, ezért eredetének „az öléssel való kapcsolata nem kizárt” – írta Lakatos Károly. Népi nevei, a parlagi kánya és a tarlókánya az élőhelyére utalnak. Érdekes népetimológiás tájneve a huszársas (Fejér megye), amely a német Bussard (’ölyv’) szó elhallásából származik. Hangja elnyújtott, panaszos hijjééé, kijű-ű, amelyet a magasból mozdulatlan szárnyakkal keringve hallat. Védett, gyakori és állandó ragadozó madarunk. A képen a vulpinus alfaj látható. A vörhenyes egerészölyv (vulpēs ’róka’) hazánkban csak átvonuló, vagy ritka téli vendég. 

Április ◊ Hegyi fakúsz (1.) – Certhia familiaris (Linné, 1758), Rövidkarmú fakúsz (2.) – Certhia brachydactyla (Brehm, 1820): Harkály módjára kúsznak fölfelé a fatörzsön, gyakran csavarvonalban. A hegyi fakúsz – korábbi szakirodalmi nevein erdei fakúsz és hosszúkarmú fakúsz – hosszabb karmaival (és rövidebb csőrével) a simább törzsű fákhoz (bükk, fenyő), a rövidkarmú fakúsz a rövidebb karommal (és a hosszabb csőrrel) a barázdáltabb kérgű fákhoz (nyár, tölgy) alkalmazkodott. Ez utóbbi tudományos neve ’rövid ujjú’ jelentésű (brakhus ’rövid’; daktulos ’ujj’). A jelenlegi, Chernel István által pontosított magyar neve helyesen a karomra utal. Terepen a hegyi fakúsztól a hangja alapján különböztethető meg, amely átható tűt… tűt… tűt-tűt-szerű füttyögetés. Hazánkban mindkét faj állandó. 

Május ◊ Léprigó – Turdus viscivorus (Linné, 1758): „A léprigó nem ok nélkül viseli a nevét, mert valósággal bolondja a fagyöngynek, melyből a madárlép készül” – írja Chernel István. A lépvesszőt madárfogásra használták. A fagyöngy magja gyorsan és részben emésztetlenül megy át a madár bélcsatornáján. A léprigó ezáltal terjeszti a faparazitát. Latin nevének jelentése ’fagyöngyevő’ (viscum ’fagyöngy’; -vorus ’-evő’). Jelenlétét a fakorona felől hallatszó erős, érces snerr-szerű cserregő hangja árulja el. Innen kapta cserregő rigó népi nevét. Egyéb népies nevei: szőke rigó (megkülönböztetésül a fekete rigótól) és nagy rigó (termete alapján). A léprigó lomberdeink állandó madara. A kép egy rigópárt ábrázol (1. hím, 2. tojó). A háttérben egy ’feketetorkú’ rigó (Turdus atrigularis) látható. 

Június ◊ Nagy őrgébics – Lanius excubitor (Linné, 1758): Nevét viselkedése alapján kapta: vártájáról, vagyis őrhelyéről őrzi-védi vadászterületét (excubitor ’őr, őrszem’). Gébics szavunk valószínűleg személynévből keletkezett madárnév (Gabriel ’Gábor’ > gáborján > gábics > gébics, a -cs becéző képző). A „tulajdonnév beleértése tréfás-játszi szemléleten alapuló népetimológiás értelmezés voltaképpen”, amely többnyire az illető madárfaj valamely sajátos hangjával áll összefüggésben (Kiss Jenő). Népi nevei közül néhány: szarkagábor, szarkagébics cserregő hangja alapján; téli gébics, mert nálunk októbertől áprilisig figyelhető meg, szemben a nyári gébiccsel (kis őrgébics); bábaszarka, amely áttételesen horgas csőrére (vasorrú bába) és ragadozó életmódjára is utal. Béldi Miklós jegyezte fel egérispán nevét Erdélyből. A lanius nemi név jelentése ’hentes, mészáros’. A nagy őrgébics a nyílt területek, vadkörtefás legelők, gyümölcsösök, fasorok madara. Hazánkban gyakori téli vendég. A képen a középső (3.) madár a sivatagi őrgébics (Lanius meridionalis), amely az Ibériai-félszigeten él. 

Július ◊ Feldegg-sólyom – Falco biarmicus (Temminck, 1825): Báró Christoph Fellner von Feldegg (1780–1845) osztrák ezredes, ornitológus és gyűjtő volt. A bárói címet a napóleoni háborúkban érdemelte ki. A Balkán-félsziget madártani kutatója volt. Gyűjteménye 4549 madárpreparátumot számlált. Sólyom szavunk valószínű eredete: perzsa sahen (vö. sah ’uralkodó’) > török sahin > sólyom (> szláv sokol). Érdekesség, hogy Temminck, a faj leírója, latin névadásával a madár hegyes bajuszsávjára célzott (bi- ’két-, kettős’ + arma ’fegyver’). A falco (’sólyom’) madárnév a latin falx (’sarló’) szó származéka, és a görbe csőrre és karmokra utal. Elterjedési területe a mediterráneum térsége. A kép egy felnőtt tojót (1.) és egy fiatal hímet (2.) ábrázol. 

Augusztus ◊ Darázsölyv – Pernis apivorus (Linné, 1758): Táplálékának nagy részét fullánkos hártyásszárnyú rovarok teszik ki. Fiókáit darázsfészkekkel eteti, amelyeket karmaival ás ki. Méhészölyvnek is mondják. Latin nevének jelentése ’méhfaló’ (apis ’méh’; vorare ’fal’). „A pöszér régi népies neve” – írja Lakatos Károly. Talán – tegyük hozzá –, mert a madár „étlapján” poszméh és pöszörlégy is szerepel. Repülésmódja és hangja hasonlít az ölyvekéhez (Buteo). Szárnylendítés nélkül keringve viteti magát a felszálló légáramlatokkal. A darázsölyv domb- és hegyvidéki lomberdeink ritka fészkelője. Hosszú távú vonuló, a trópusi Afrikában telel. A kép darázsölyvpárt ábrázol (1. hím, 2. tojó). 

Szeptember ◊ Törpesas – Aquila pennata (Gmelin, 1788): A legkisebb termetű, mintegy ölyv nagyságú sasunk. A latin névadás (’tollas sas’) arra utal, hogy csüdjüket egészen az ujjakig sűrű tollazat fedi (pennatus ’tollas’; penna ’toll’). Ez a sasfélék egyik általános jellemzője. Innen ered gatyás sas népies elnevezése is. Éles kli-kli-kli hangját – különösen költésidőben – gyakran hallatja. A törpesas középhegységi erdeink ritka, alkalmi fészkelője. Vonuló ragadozó madár, Afrikában telel. A képen egy tojó (1.) és egy fiatal hím (2.) látható. 

Október ◊ Karvaly – Accipiter nisus (Linné, 1758): Kis termetű ragadozó madár (feleakkora, mint a héja). Ennek megfelelően apró madarakat zsákmányol. Innen kapta verebésző héja népi nevét. A karvaly madárnevünk török eredetű. Régi solymásznevén karölyv, karmadár (ugyanis a solymászok kesztyűs öklükön hordozzák madaraikat). A károlymadár népetimológiás elnevezése. Érdekes tájnyelvi neve a csikós (Fejér megye), mert szinte tereli maga előtt a madarakat, amelyekből kiszemeli zsákmányát. A latin névadás egyszerűen ’ragadozó’-t jelent (accipere ’megragad’). Magyarországon gyakori, állandó madár. A kép egy hímet (1.) és egy fiatal tojót ábrázol (2.). 

November ◊ Kékes rétihéja – Circus cyaneus (Linné, 1766): A rétihéják jellegzetes repülésmódjuk (röpképük) alapján könnyen felismerhetők a terepen: vadászterületük fölött alacsonyan, imbolygó szárnyalással, kitartóan róják a köröket prédára lesve. Latin nevüket ez alapján kapták (circus ’kör, körpálya’). A mocsarak, nádasok és rétek lakói. A kékes rétihéja latin neve is a hím kékesszürke (cyaneus ’kék’) tollruhájára utal (a tojó barnás színezetű). Magyarországon gyakori átvonuló és téli vendég. A tajgában költ. A képen egy hím (1.), egy tojó (2.) és a háttérben egy fiatal példány látható. 

December ◊ Szakállas saskeselyű – Gypaetus barbatus (Linné, 1758): Hatalmas termetű ragadozó madár (szárnyfesztávolsága max. 280 cm). Rendszertanilag a sasok és a keselyűk között áll (gyps ’keselyű’; aetus ’sas’). Főként frissen megölt állatokkal táplálkozik. Maga nem öl, de alkalomadtán el- vagy lesodorhat egy-egy óvatlan állatot. Dögöt csak másodlagosan fogyaszt. Lenyeli a csontot is, a nagyobbakat a magasból sziklára ejtve töri szét; így jut hozzá csemegéjéhez: a csontvelőhöz. A név jelzője a csőr tövét keretező, előreálló fekete sörteszerű tollakra utal (barbatus ’szakállas’; barba ’szakáll’). Földi János szakállas griffnek hívta. A madárral kapcsolatos rémtörténetek a mesék világába tartoznak. A saskeselyű (Petényi névadása) a hozzáférhetetlen magas sziklás hegyvidékek ritka lakója (7500 m-ig). Európában csak néhány helyen (Balkán, Korzika, Pireneusok) fordul elő. Egykor a Kárpátokban is élt. Az Alpokban visszatelepítésével kísérleteztek. 

Forrásjegyzék 

Jakabb Oszkár 2012. Madárnévkalauz. A Kárpát-medence madarainak névkalauza. Budapest: TINTA Könyvkiadó. 

Kiss Jenő 1984. Magyar madárnevek. Az európai madarak elnevezései. Budapest: Akadémiai Kiadó. 

Rácz János 2012. Állatnevek enciklopédiája. A gerincesek elnevezéseinek eredete, az állatok kultúrtörténete, néprajza es mitológiája. Budapest: TINTA Könyvkiadó. 

Névjegyzék 

Audubon, John James (1785–1851): francia/amerikai ornitológus, festőművész. 

Bechstein, Johann Matthäus (1757–1822): német zoológus. 

Béldi Miklós (1925–2007): tanár, ornitológus. 

Brehm, Christian Ludwig (1787–1864): Alfred Edmund Brehm (1829–1884) német zoológus és író atyja. 

Chernel István (1865–1922): neves ornitológus, a Madártani Intézet vezetője (1916–1922). 

Földi János (1755–1801): polihisztor (orvos, nyelvész, természettudós). 

Gloger, Constantin Wilhelm Lambert (1803–1863): német zoológus. 

Gmelin, Johann Friedrich (1748–1804): német természettudós. 

Gould, John (1804–1881): angol ornitológus, taxonómus, „a brit Audubon”. 

Hermann, Johann (1738–1800): francia zoológus. 

Lakatos Károly (1853–1914): neves ornitológus, vadász, kinológus. 

Linné, Carl von, latinosan Linnaeus Carolus (rövidítve L.) (1707–1778): svéd botanikus, a természet rendszerezője. 

Madarász Gyula (1858–1931): ornitológus, taxonómus. 

Petényi Salamon János (1799–1855): a magyar tudományos madártan megalapítója. 

Temminck, Coenraad Jacob (1778–1858): holland tudós, „az ornitológusok atyja” (Gould). 

Összeállította: Jakabb Oszkár 

A képek forrása 

Naumann, Johann 1897–1905. Naturgeschichte der Vögel Mitteleuropas. Gera-Untermhaus: F. E. Köhler.