Vig István: Verancsics Faustus Dictionariuma a korabeli európai kontextusban

A szerző Verancsics Faustus ötnyelvű (latin–olasz–német–horvát–magyar), 1595-ben megjelent szótárának elemzésével három, szorosan összefüggő problémára keres választ, amelyeket így együttesen még nem vizsgáltak a magyar lexikográfia történetében: 1. mennyire megbízható a szótár a felhasználók számára? 2. Verancsics nyelvtudásának a rekonstruálása. 3. A szótár forrásainak pontos megállapítása. A kutatás 3462 latin főnév és melléknév megfelelőinek elemzését öleli fel. A választás három meggondolásból esett rájuk. Nagy számuk általános következtetések levonását tette lehetővé. A főnevek képzése nagyobb változatosságot mutat, mint az igéké, olyan prefixumokat és szuffixumokat is tartalmazhat, amelyek később nem kerültek be az egyes nyelvi sztenderdekbe. Miután a melléknevek egy része főnévből képzett, nagyobb változatosság volt prognosztizálható ezen a területen is. A források kimutatásában a szerző a Verancsics felhasználta munkákat illetően a „negatív egyezéseket” (hibás, nem létező szavak, szóalakok, hibás szemantikai megfeleltetések) tekinti bizonyító erejűnek.  

Verancsics szótára mindenekelőtt a latin nyelvű szövegek megértéséhez nyújtott segítséget. Haszonnal elsősorban a négy vulgáris nyelvet anyanyelvként beszélő vagy őket jól ismerő olvasók forgathatták. Verancsics nyelvtudásával kapcsolatban kiderült, hogy mind az öt nyelvet jól ismerte. Különbségek egyedül az egyes nyelvek szókincsének ismeretében mutathatók ki. Bebizonyosodott, hogy a horvát szerző a latin címszavakat önállóan, saját tudásából merítve állította össze, és a megfeleltetései zöme is saját nyelvismeretéből származik. Forrásokból elenyésző számú ekvivalenst vett át, összesen hat lexikográfiai műből. 

Vig István (1952) az ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszékének habilitált egyetemi docense, akinek a jelen kötet több éves kutatási eredményeit összegzi.